Az 1956. évi dunai jeges ár emlékei

A Duna melletti ember megtelepülése óta ismeri a vizet, ismeri és tiszteli éltető-romboló erejét, figyelte és figyeli állandó mozgását, csodálja harmóniáját. Tudta és tudja, hogy a víz és a nagy folyam meghatározza – szűkebb és tágabb értelemben is – életfeltételeit, lehetőségeit és korlátait. A természetes egyenetlenségek, kilengések mellett, is barátságban élt együtt a nagyvíz adta áldás-átok állapottal.

A Duna magyarországi alsóbb balparti régióban élők az 1956. márciusi jeges ár napjaiban ismert és írott történelmünk legnagyobb, leggyorsabb és legpusztítóbb jeges árvízével szembesültek. Pedig akkor is, akárcsak máskor, a természet tette a magáét, érvényesítette öntörvényeit. 
Az 1955-56-os esztendő telének végén többféle ok egyidejű kölcsönhatása eredményezte, hogy a Duna magyarországi, fokozottan annak Dunaföldvár alatti szakaszán mindeddig nem tapasztalt erősségű és magasságú jeges ár pusztított. Az 1956. január közepe és március közepe közötti időszak főbb jellemzői: a szigorú, hosszú tél, a kemény fagyok, majd a Duna különböző, felsőbb szakaszain a korábbiaktól és egymástól is eltérően erős olvadás, jelentős csapadék, gyors árhullám. Az alacsony és magas hőmérsékletek szokatlanul nagy különbsége és gyors váltakozása, egyenetlensége következménye az volt, hogy a folyó több száz kilométeres szakasza teljes szélességben befagyott és vastagon állt a jég.
Újabb és újabb ár és hideghullámok, lefagyó és összetorlódó, megbonthatatlan jégtömegek, lassú jégmozgás, vízvisszaduzzasztás rontották a helyzetet. Addig nem mért vízmagasságok, alacsony, gyenge töltésekkel párosultak. Március első és második hetére katasztrofális jeges árvíz alakult ki. Kiürített települések, gátszakadások, elárasztott területek, lerakódott iszaptenger jellemezték a katasztrófát. Az ósükösdi Vajastorok és az országhatár közt (65km) 22 helyen szakadt át a Duna bal parti védtöltése. A Baja feletti szakadások szélessége 20-130 méter, a város alattiaké 22-220 méter, mélységük 1,5-15 méter között változott. Az 1956. évi dunai jeges árvíz legnagyobb töltésszakadása, Dombori pusztánál, a jobb parti töltésen keletkezett. A szakadás 250 méter széles, a kimosott kopolya pedig 17 méter mély volt.
Baja város számára a legtragikusabb esemény 1956. március 11-én 17.45 órakor következett be, amikor – a védekezők erőfeszítése ellenére – a jeges ár áttörte a város központjában lévő, a pecás szobráról jól ismert Vörös- hidat.
Több méteres jeges víz alá került Józsefváros és a város több más területe, ipari, mezőgazdasági létesítménye is. Baján 360 család vált hajléktalanná. A Baja alatti töltésszakadások miatt víz alá került a teljes Mohácsi-sziget és részlegesen több település is.
A jeges ár 1956. március 13-án tetőzött Bajánál 1037 cm-rel, addig soha nem mért maximummal. A jeges ár elvonulása után az egész társadalom összefogásával azonnal megkezdődött az újjáépítés, és a vízügyi szakemberek irányításával a töltéshelyreállítás, majd a védvonalak fejlesztésének több évtizedes munkája. Az országhatár és Dunapataj közt mintegy 6 millió m³ földet építettek be.
A töltéskorona most már a mértékadó vízszint fölé 1 méter magasságra épült, a korona szélessége 6 méter, a töltés alapszélessége pedig 45-60 méter közötti.
A lerombolt Vörös-híd helye mellett (a Sugovica töltésen) a piactérrel szemben 1956. szeptember 28-án 3 méter magas emlékoszlopot állítottak. Emlékhelyek találhatók még Dusnokon, Dunafalván és Újmohácson is.

 

Baja - az 1956-os árvíz emlékműve (ezen a helyen törte át a gátat 1956. március 11-én a dunai jeges ár, melynek következtében 360 család vált hajléktalanná.)



Az 1956. évi jeges árvíz 50. évfordulójára több emléktáblát helyeztek el: Érsekcsanádi szivattyútelepen, Baján a Deák Ferenc zsilipnél, Karapancsai szivattyútelepen, Karapancsai vadászkastélyon, Sárhát-Újmohács művelődési házán.

 

 

Írta: Dr. Faludi Gábor